A magyar költészet napján Hűvösvölgyi Ildikó mutatta be Reményik-műsorát Nagyváradon

A „Polgári esték” rendezvénysorozat keretében 2024. április 11-én a két világháború közötti erdélyi magyar líra egyik legkiemelkedőbb alakja, Reményik Sándor versei szólaltak meg Hűvösvölgyi Ildikó Kossuth-díjas színművész, a Soproni Petőfi Színház és a Turay Ida Színház örökös tagja előadásában a nagyvárad-olaszi református templomban. A Csendes csodák című műsorban Csáki András Liszt Ferenc-díjas gitárművész, zeneakadémiai oktató működött közre.

A Magyar Polgári Egyesület és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács hívó szavára az Ezredévi emléktéri templomba érkezett közönséget Dénes István Lukács püspökhelyettes, parókus lelkész üdvözölte igei köszöntővel, egy bibliai zsoltárt idézve. Majd átadta a szót Tőkés László volt királyhágómelléki püspöknek, az EMNT elnökének, aki annak apropóján is, hogy a magyar költészet napját József Attila születésnapján, azaz április 11-én ünnepli Magyarország népe 1964 óta, majd pedig a kommunista diktatúrák bukása után a határokon túli magyarság is, a következő rövid beszédet mondta el:

Lehetne-é méltóbb módon ünnepelni kincsekben gazdag költészetünk napját itt, Erdélyben, a magyarországi Részek – a Partium – földjén, mint erdélyi költőfejedelmünk, Reményik Sándor verseivel? És éppen Kossuth-díjas előadóművészünk, Hűvösvölgyi Ildikó ének- és színművésznő legendás hírű verses, zenés estjével?

Köszönjük, hogy hozzánk is elhozta Csendes csodák című műsorát, melyen keresztül „Isten szól: jövök”. Ez az egyik legfontosabb üzenete Reményik Sándor költészetének, melynek tolmácsolására a Művésznő vállalkozott. A hely szellemében – hiszen templomban vagyunk – az erdélyi, a transzilván költészet istenes verseinek meghallgatására gyűltünk össze. Jó tudnunk, hogy maga Reményik Sándor a transzilvanizmus – eme szellemi, eszmei és irodalmi, nemzeti irányzat – lényegét ekképpen foglalta össze: „Egy mindenkitől magára hagyott nemzettöredék menekülése Istenéhez.” A Trianon utáni Erdélyhez szól tehát a Költő, amely Isten igéjében és az Ő költészetében is rátalál Istenére…

Amikor tavaly decemberben Hűvösvölgyi Ildikót a Polgári Magyarországért Díjjal tüntették ki, színészi pályájáról ekképpen nyilatkozott: „számomra a színművészet hivatás és misszió”. Előadásra kerülő műsora kapcsán én most a misszióra helyezem a hangsúlyt. Jövetelével, húsz éve hangzó előadásával Ő most anyanyelvi missziót teljesít a magyar nyelv iránti rajongó szeretettel, valamint költészeti missziót, Reményik Sándor igei értékű művének a felmutatásával és a jó értelemben vett „hangoztatásával”, annak a Költőnek az újrafelfedezése által, akit bizony a nacionálkommunizmus idején ideát is tilalmas volt megszólaltatni és hallgatni, odaát, kis-Magyarországon pedig szinte a teljes ismeretlenségre kárhoztattak.

Engedjék meg, hogy egy személyes természetű, mindazáltal teljességgel közérdekű vallomással egészítsem ki mondanivalómat. Gyermek- és ifjúkoromban hétköznapi életünk, konyhai családi együttléteink mindennapi repertoárján szerepelt a magyar történelemmel együtt az erdélyi költészet, drága Édesanyám előadásában, aki Édesapám igehirdetési szolgálatai mellett, a kolozsvári és vidéki templomokban gyakran vállalkozott versmondásra. Az igencsak hiányos iskolai irodalmi oktatás kiegészítéseképpen ily módon ismerkedhettem meg Dsida Jenő Psalmus hungaricusával és Reményik Sándor programköltészetének olyan darabjaival, mint a Templom és iskola, az Elpártolt liliomszál, az Eredj, ha tudsz, az Atlantisz harangoz, melyek mindmáig Édesanyám hangján visszhangozzák bennem erdélyi magyar sorskérdéseinket – mint amilyenek Erdély trianoni pusztulása, a hit, az egyház és az anyanyelv megtartó szerepe, a repatriálás, illetve a „menni vagy maradni” dilemmája, a vegyes házasság kárvallása, a „vallani és vállalni” erdélyi kisebbségi ethosza.

A kisebbségi lét tragikumának legmélyebb és leghitelesebb költészeti megjelenítője minden bizonnyal az a Reményik Sándor, aki a kisebbségi sors vállalhatatlanságának Makkai Sándor által megfogalmazott „Nem lehet” önfeladó tézisére a „Lehet, mert kell” sorsvállaló meggyőződésével válaszolt.

Egykori erdélyi sorskérdéseink – változott formában és mértékben – mindmáig érvényesek. Mi, mai erdélyi és partiumi magyarok is Reményik Sándorral együtt szeretnénk hinni és vallani, hogy „utolsó csepp vérünkig megmaradunk szülőföldünkön (…) a kisebbségi önvédelem jogos útjait keresve”. „Ahogy lehet.” „Minket a hűség Krisztus-szege tart idehaza”, Erdélyben…

Tőkés László szavai után Hűvösvölgyi Ildikó rövid vallomásos köszöntője következett, aki egyúttal elmondta: „Csendes csodák – ez Reményik Sándor egyik legszebb verse. Arra tanít, hogy éljünk figyelmesen és próbáljuk a kis dolgokban is megtalálni az örömet. Hiszen ezek az élet igazi csodái. S ha így teszünk, talán eljuthatunk a megbékéléshez, a szereteten át Istenhez. Ennek a gyötrelmesen szép útnak a kereséséről szól Reményik-estem. Reményik versei a szív legmélyebb húrjait pendítik és a mindennapok sűrűjében mindannyiunknak teljességet és harmóniát adnak.” Ezt követően előadta a kísérője klasszikusgitár-játékával színesített, 35 versből álló műsort. A sajátos szempontú versválogatás a költő talán kevésbé ismert műveiből készült, szívhez és elméhez egyszerre szólóan.

Az egyórás templomi együttlétet lezáró fennálló taps és az előadói köszönetnyilvánítás a hála és a szeretet kifejeződése volt, a kölcsönösség jegyében.