Visszapillantás – A hitében és nyelvében élő erős nemzet nem ismer megalkuvást

A romániai forradalom Temesvárott kezdődött, Tőkés László parókiájánál, Dózsa György megégetésének és a Bolyai-geometria megszületésének helyén, és épp Bolyai János születése évfordulóján, 1989. december 15-én. A harmincéves évfordulón Tőkés László válaszolt Balázs Géza nyelvészprofesszor kérdéseire.

– Mit jelentett az Ön számára, illetve az erdélyi magyarság számára az Édes anyanyelvünk rádióműsor?

– „Nyelvében él a nemzet” – tartja hitvallásszerű szállóigénk. Akkor, amikor még televízió sem volt, illetve a Magyar Televízió adását az elszakított területeken nem lehetett fogni, a Kossuth rádió a köldökzsinór szerepét töltötte be az (anya)nemzet és az erdélyi magyarság között. Mondhatni, hogy leginkább általa kapcsolódtunk be a nemzet vérkeringésébe. Jellemző, hogy Édesapám az 1956-os forradalom kirobbanásakor– kölcsönből– vásárolta meg első rádiókészülékünket. De a közös nemzettudatot erősítő magyar labdarúgás mérkőzéseinek közvetítését is a rádió révén hallgathattuk meg. Nemzeti, anyanyelvi, kulturális közösségünk természetes közegét biztosította a rádió. A Jó ebédhez szól a nóta vagy a Játék és muzsika tíz percben hasonlatosságára Lőrincze Lajos Édes anyanyelvünk című műsora mindennapos közös élménye volt a kényszerű elszigeteltségben élő, elárvult magyarságnak. Többszörösen hátrányos kisebbségi helyzetünkben magyarságunk vállalásának, határok fölötti összetartozásunknak és gyönyörűséges anyanyelvünk iránti ragaszkodásunknak már-már kultikus szerepét töltötte be életünkben.

– Hogyan látja a mai magyar nyelv helyzetét, különösen a Partiumban, Erdélyben?

– Alapvető különbséget kell tennünk a magyarhoni és a határon túli magyar nyelvi helyzet között. Saját országában a közösségi értekezés– a kommunikáció– természetes közege az anyanyelv, amelyben még sajnálatos romlása esetén is vígan megél a nemzet. Ideát azonban a többségi asszimilációs politika tartós romboló kihatásai miatt a nyelvromlás, illetve a nyelvvesztés: létkérdés. Igazából a külhoni magyarságra nézve érvényes, hogy: „nyelvében él a nemzet”. És ezt a Ceaușescu-féle homogenizációs politika folytatói nálunknál is jobban tudták…A Trianon óta eltelt száz esztendő, illetve a minden előbbinél durvább nacionálkommunista korszak szinte helyrehozhatatlan károkat okozott az erdélyi, partiumi magyar közösség álló- és életképességében, illetve nyelvi helyzetében. Ez azonban már nem annyira „nyelvészeti”, hanem sokkal inkább szociológiai, politikai, történelmi kérdés. A változott formában tovább tartó– vértelen– nyelvi, kulturális genocídium körülményei között erdélyi magyarságunk számára az egyik legnagyobb kihívást jelenti nemzeti önazonosságának a megőrzése. Ezen küzdelmünkben, nyelvi jogaink politikai téren való kivívásával együtt, a legfontosabb eszközünk, Kányádi Sándorral szólva: „egyetlen batyunk botunk fegyverünk”: magyar anyanyelvünk.

– Kinek milyen feladata lehet a magyar nyelv egységének megőrzésében (esetleg fennmaradásának elősegítésében)?

– Amint már említettem, a nyelvi jogainkért folytatott politikai küzdelem elsőrendű fontossággal bír. Jobbára erről szól a kommunista diktatúra bukása óta eltelt három évtized. Megítélésem szerint az erdélyi magyar politikai osztály ebben a tekintetben lehetőségein alul teljesített. Az is igaz azonban, hogy nemcsak mi vagyunk gyengék, hanem a tovább élő román nemzetállami sovinizmus is igen erős, közösségi állapotunk pedig leromlott, erőtartalékaink végesek. Tehát mindenekelőtt a közösségi politikai érdekérvényesítésre helyezném a hangsúlyt. Kevert többségi társadalmunk viszonyai között autonóm magyar „kistársadalmunkat” kellene helyreállítanunk, illetve kiépítenünk, nemzeti közösségünk, kultúránk, közoktatásunk, médiánk, egyházaink, gazdaságunk, szociális rendszerünk törvényi és intézményi kereteinek a megteremtésével, illetve megerősítésével. Mindez értelemszerűen anyanyelvünk létjogosultságát, hátrányos megkülönböztetéstől mentes használatát és érvényesülését is biztosítaná. A határokon átívelő magyar nemzetpolitika támogatásával és közreműködésével ez a fajta érdekérvényesítés erdélyi kisebbségi ügyünket egyetemes nemzeti, sőt európai szintre hivatott emelni. És akkor még nem szóltam „a nemzet napszámosainak”, a tanítóknak és tanároknak, a lelkipásztoroknak és papoknak, a színészeknek, orvosoknak, újságíróknak és –miért ne– anyanyelvművelőknek, valamint az öntudatos magyar polgároknak a személyes felelősségéről és hivatásvállalásáról…

– Az 1989-es romániai forradalom kapcsán az összmagyar nyelv és kultúra szempontjából mit hozott az elmúlt harminc év?

– Az előbbiekben említett törvényi és intézményes keretek kialakítása igencsak korlátozott mértékben valósult meg. A kommunista visszarendeződéssel együtt visszatérő államnacionalista magyarellenesség szívós kitartással, lépten-nyomon gátat vet legitim célkitűzéseink elérésének, az erdélyi magyarság helyzete törvényes rendezésének. A kommunizmus idején elkobzott, a magyar intézmények székhelyéül szolgáló ingatlanaink visszaszolgáltatása rendkívül hiányos, illetve leállott. Kezdetben azt hirdettük meg, hogy „az óvodától az egyetemig” terjedően minden szinten helyreállítjuk a magyar nyelvű oktatást. Ezzel szemben a kolozsvári Bolyai-egyetemet sem sikerült helyreállítanunk, a marosvásárhelyi orvos- és gyógyszerészképzés pedig a szemünk láttára, napjainkban szűnik meg. Enyhe vigasz, hogy történelmi egyházaink a partiumierdélyi magyar magánegyetemi hálózat létrehozásával próbálták ellensúlyozni a magyar felsőoktatás terén elszenvedett jogfosztást. Kiterjedt egyházi iskolarendszerünket csak töredékes formában és mértékben sikerült újraalakítanunk. A központosított, kommunista típusú bukaresti oktatáspolitika a mégiscsak helyreállított magyar iskolákkal és tagozatokkal együtt ezek működését is végletesen korlátozza. A magyar nyelv és szimbólumok szabad használatáért mindmáig mindennapos harcot kell vívnunk. Egyszóval Romániában a kisebbségpolitika terén sem ment végbe a demokratikusrendszerváltozás, sőt váltakozó mértékben a magyarság helyzete időről időre romlik. A temesvári forradalom 30. évfordulóján sajnálattal kell megállapítanunk, hogy jelenleg éppen leszálló ágban vagyunk. A hitében és nyelvében élő nemzet azonban nem ismer megalkuvást. „Csapataink harcban állnak.”

Megjelent az Édes Anyanyelvünk című folyóirat 2019. évi 5., novemberi számában